VERSEIM – Kiadandó költemények
https://www.zuhanas-a-vegtelenbe.hu
OSZD MEG ISMERŐSEIDDEL EZT AZ OLDALT, HOGY MINÉL TÖBBEN HOZZÁJUTHASSANAK A REGÉNYHEZ !
https://www.dive-to-infinity.webnode.hu/ UGRÁS AZ ANGOL NYELVŰ OLDALRA 
Itt teszem közzé a már levédett, de még meg nem jelentetett kincseimet, hogy az olvasó ezeket is be tudja falni magába. Mindegyik egy-egy gyöngyszem, egy különleges utazás; a végtelenbe, s annál tovább... Vannak közöttük szabad versek meg olyanok is, amelyeknek a verslábaira, azok megszerkesztésére igyekeztem ügyelni, ahogy csak tőlem tellett. Ám nem írtam olyanokat, amelyek vulgárisak, közönségesek, és tele vannak trágár szavakkal, ahogy ez mostanában sajnos dívik. Érdekes, belőlem ezek nem a költeményeimben bontakoznak ki :)
Másutt
Miért vagyok hófehér lepelben
miért vagyok ruhátlan fedetlen
miért melenget miért palástol
magasztos égi tűz égi fátyol
Miért vagyok hófehér talányban
körülfolyó szelíd plazmasávban
miért ölel lágy karok tucatja
energiák narancssárga partja
Hová kerültem vihar ködében
szelőn a semmivé vált időben
hová zuhantam szülői tájból
a nyári édesegy éjszakából
S ki az ki szólít agyamba lépve
a múlt szívét opálágyba téve
s ki jön felém színarany sugárban
a várva-várt öröm fénytavában
Haldokló Nap
Vakok vagyunk egy vak világban
vakon futunk örök éjszakában
hiába nézünk látomás csak
hiába látjuk a vélt csodákat.
Ne félj ne dúlj gyermek szemétől
ne félj a koldus aszott kezétől!
Mesélve hív zöld fák varázsa
s az állatok fura társasága.
Vigyázz ne lépj tiltott mezőbe
vigyázz ne szállj le a sűrű ködbe!
De hidd: körötted széles árok
gonosz gyiloknak a mélye tátong.
Ha már a fény elszállna végleg
ha egyszer is kimerült a készlet
vakok leszünk egy vak világban
s vakon futunk örök éjszakában.
Csak egy szilárd ösvényre léphetsz
csak egy kicsiny menedékbe térhetsz
sugár ölel majd lám magába
s a végtelen szeretet palástja.
Kísértetbolygó
Nem hiszek nektek hamis szemek!
hiába néztek szemérmesen
figyelve sugár-acélosan
hiába meséltek édesen!
Nem hiszek nektek szökő folyók!
morajló hullámzó árhabok
kirobbanó zúgó mély vizek
lehúzó örvénylő gyilkosok.
Nem hiszek nektek viharszelek!
vöröslő sejtelmes fellegek
sötét boszorkányos ciklonok
sikoltva szálltok a domb felett.
Nem hiszek nektek gonosz zajok!
Rikoltó hangok fagyos dalok
torokszorongató holt kacaj
agyamba vájtató sóhajok.
Nem hiszek nektek hamis szemek!
hiába gyűritek lelkemet
kisérteties nap alkonyán
hiába tépitek szívemet!
Visszatérés a jövőbe
Leszállsz a parázsló ég alatt
s előtted a régi otthonod
ötszáz év múlva most visszatérsz
itthon vagy, de félsz.
Bánatos szemedből könny fakad
szomorú szívedben múlt dobog
arcod mint kavargó őszi szél
szenvedőn mesél.
Bezár a vad, iszonyú jövő
sejtelmes álmokba kergető
ismeretlen városok hada
hívogat haza.
Új élet új környezet fogad
nézed az idegen arcokat
s örökké kínoz a messzi múlt
mely feléd lesújt.
Csillagszerelem
A világ végén, a csillagok között
megfeszült inakkal várva a jövőt
mely felém lopakszik tárt karokkal
csillámló égi lámpások mögött
kiáltok feléd parázs torokkal.
S te szólsz süvítve s öklöd dühöngve
forr össze tüstént, mindent ledöntve
hófehér arcod lángoló fátyol
tengelyed mentén körülpörögve
pokolfenéken forrongva táncol.
Mesélj te pulzár, tüzes fuvallat
örök-lüktető neutroncsillag
forogj ragyogva ezernyi színben
bontsd ki fényruhád a nagyvilágnak
s én bámullak csodálva, szelíden.
De még ha rögvest haragra gerjedsz
ha a térbe dagadva kiterjedsz
akkor is szívom magamba hangod
édes éneked majdan enyém lesz
tomboló dalod szívembe vájod.
S most sírva, félve állok előtted
s tudom hogy immár elnyel a végzet
de fejemet lám örömmel hajtom
izzó katlanod mélyére végleg
s egyesülünk itt, az Időparton.
A fény felé
Ne félj ne szólj remegve kedvesem
ha búcsúzom; keserves ez nekem.
- De hallom én a jelt az űrön át
a messzi lények hangtalan szavát.
Szemet vetettek egy napon reám
a zóna másvilági oldalán.
Sugárgyepen hatoltak énfelém
sugárkapun suhantak így belém.
Lejöttek Ők a Fények éjjelén
a "láthatatlan" égi tengerén.
Betörtek Ök a lét kemény falán
a gondolatvilágom ajtaján.
Azóta járni lépni nem tudok
beszélni újra képtelen vagyok.
Karom puhány s a vérem zöldre vált
dimenziók homálya körbe zárt.
Sikolt az ég és egyre változom
hiába mind a földi oltalom.
S te nézel állva törhetetlenül
szívedbe furcsa rémület vegyül.
Nem érted ezt s talán magam se még
de hív az ismeretlen messzeség!
A szebb jövőn ha majd találkozunk
napok tüzén szeretve átfutunk!
Keresni foglak éned ablakán
betündökölve minden éjszakán.
S ha néha majd behunyva sír szemed
az álmaidban újra éledek.
- Emelkedem s egy új öröm hevít
fejembe kába révület feszít.
Sugármező hajol szemem köré
repülve már a drága Fény felé –
Gyere a fénybe!
Gyere a fénybe, a messzeségbe!
milliárd galaxis halmazába
milliárd galaxis erdejébe.
Gyere a fénybe, gigászi térbe!
óriás planéták oldalára
óriás planéták új egére.
Gyere a fénybe, napok tüzébe!
táguló robbanások porába
táguló robbanások szelébe.
Gyere a fénybe, a végtelenbe!
képzelet varázsa távolába
képzelet szárnyán a más-időkbe.
Gyere a fénybe, az űr szívébe!
táncoló csillagok éj-dalába
táncoló csillagok énekébe!
Ammóniafelhők szépséges szörnye
Körülpillantva, szédülten keringve
az izgalomtól majd elszenderülve
súlytalanul, lazán a néma térben
védő-óvó hajóm lágy melegében
szakadatlan várva a pillanatot
mikor a sötétség fedi a napot
lesem mohón a hármasrendszer magját
a két csillagot s fekete lyuk-tagját
s közben egyszer csak dörgőn ereszkedem
testemet biztos fotelba fektetem
s látom elképedve az ablakon át
a mélyben táncoló bolygó távolát
egy rémes-idegen világ szülöttét
ammóniafelhők szépséges szörnyét
pokoli légnyomás élő halottját
erős tömegvonzás rengő bozontját
melyen folyik szét ezernyi sugárgömb
csillámporos robbanások között döng
kékesen függve határtól határig
a szétkent derengés horizontjáig
színes égboltok láncolatán, során
a remegő légkör hamvas fátyolán
mely tajtékozva, kihívón vibrálva
néhol dagadva, máshol fel- s felszállva
fényes ezüstköpenyként borul reá
majd elapadva szétterül nemsoká
teret adva így a zengő látványnak
a többi vad, bolyongó égi társnak
s a nyolc holdacska díszes vonulása
belerezdül tompán a villámlásba –
s szinte elfelejtem, lenyűgözötten
a ritka, fenséges tájra meredten:
hogy mily reménytelenül távol van ám
mily messzeségben lüktet - az én hazám.
Szelíd Hold
Késő este volt.
Kísérteties áloméjjelen
megindult a Hold.
Rémes-fényesen
lassan forogva húzta udvarát
zuhant féktelen.
Rengés hangja szállt.
Szélvész, és a rend egyre fölborult
az ég zöldre vált.
Minden megvadult.
Hosszú szakadék nyílt a hómezőn
özönvíz nyomult.
Izzó légen át
ezer tüzes sziklakő földre hullt
a Hold lángban állt!
És jött vészesen!
Megnőtt alakját, kráteres arcát
tárva szélesen!
- Aztán csend honolt.
Álmom után kinézve félszegen:
szelíd volt a Hold.
Szerelem, galaxis, kék napok
Rejtelem szürke fátyolán át
lebbentél felém
szellemed kábítószer-árnyát
rabként vártam én.
Szép szemed melyben elmerültem
mint zöld óceán
megfürödtem tekintetedben
elszédülve tán.
Kékezüst hajtincs fénye villan
mely dús vízesés
rózsaszádon kagylóhéj csillan
színjátszón mesés.
Mámorítóan édes hangod
mint jó bor csepeg
illatod bűvkörét kitárod
testem megremeg.
Kék Galaxis felé repültem
csillagsáv alatt
kék napodnál beléd szerettem
mint megláttalak.
Fénysugár hogyha körbetáncol
itt vagy tán velem
csillogás hogyha elvarázsol
rád emlékezem.
Vár a Csillagóceán
Ha összegyűl szemed köré a köd
ha összecsap fejed fölött az ár:
a tenger-rosszat hagyd magad mögött
ragyogva vár a Csillagóceán!
Ne tétovázz, feledd a zord borút
elillan ám a régi szenvedés
remegve vonz a mérhetetlen út
s előtted áll a csillagfényes ég.
A pillanat kiált: "Ne késlekedj!"
A szende fény alatt, indulj tehát!
Leláncol még a múló képzelet -
de hív egy új, csodálatos világ.
A fényrakéta rég begyújtva áll
dohogva ránt a lágy emelkedés
a gép ezernyi hangot komponál
szelíden húz a térkiterjedés.
Magasra szöksz a légkör ablakán
a földi fény mögötted elterül
s a végtelennek tűnő éjszakán
magába zár a szenvedélyes űr.
Forog hajód alatt a láthatár
talán a bolygót végleg elhagyod
körülvesz majd a számtalan kvazár
s vigyáznak rád az égi angyalok.
Időd kevés, de késztet egy fohász
az álmaidba még elandalogsz
a Nap felé egy végső búcsúzás -
utána elszakadva távolodsz.
Repülj, repülj és vissza már ne nézz
szökellj suhanva, mint a gondolat!
Szorongó szíved lám nem oly nehéz
rohanva szőhetsz újabb álmokat.
Feléd legyint a súlytalan magány
selyemlepelt fon életed köré.
Lerázod hát a múlt szavát talán
s robogva szállsz a gázködök felé.
Ha már a fénybe senki sem beszél
ha majd az árnyba nem jut el sugár:
szakítsad át a homály szőnyegét!
Ragyogva vár a Csillagóceán!
Ereszkedés
Zuhanunk hát le a légben
merülő, lágy ölelésben
ragyogó ég melegében
piruló nap sugarában.
Piruló nap sugarában
kusza felhő gomolyában
aranyélű koronában
gyönyörű táj hegye látszik.
Gyönyörű táj hegye látszik
sima tenger vize játszik
fura kráter kiviláglik
lila alföld mezejéből.
Lila alföld mezejéből
kovasziklák tetejéről
szakadékok kebeléből
szeretetláng tüze árad.
Szeretetláng tüze árad
körülívelve a fákat
vele táncol sereg állat
buja lepkék raja rebben.
Buja lepkék raja rebben
szitafátyol fala lebben
remegő fényövezetben
sokezer szép csoda vár ránk!
Metamorfózis
Egy ólomsúlyú, testes éjszaka
belém csapott az őrült ég szaga.
Szelíden átölelt a messzi fény
körém hajolva, védve, kérlelőn.
Kinyílt a szárnya édesen fölém
kinyílt a lelke – múltba zárt remény
kinyílt a szíve, melyben éltem én
Remegve szólított az éj szava.
Fejembe rettentő erő nyomult
heves-kisülve bennem átvonult.
Lejött elém a villamos sugár
emelt az ismeretlen útjain.
Repülve láttam lenn az óceánt
repülve hallottam a lég zaját
repültem hosszú-hosszú űrön át
A vérem és a szívem vert vadul.
Keringve színes bolygóoldalon
libegtem árnyas-ékes holdakon.
Szaladva dombokon és völgyeken
a furcsa táj köröttem elterült.
Futottam üres folyómedreken
futottam jeges hegygerinceken
futottam hullasápadt kráteren
Bebalzsamozott égi csontokon.
Tovább haladtam éjvihar szelén
a hűvös űr szeszélyes szegletén.
Mögöttem régen elmaradt a Föld
de távolodtam újra súlytalan.
Lebegve kóbor üstökös mögött
lebegve meteorrajok között
lebegve gyűrűrendszerek fölött
haladtam így a semmi szőnyegén.
A változás lenyúlt a létemen
merőn kifordította életem.
Lehengerelt a súlyos fordulat
erősödött a gravitáció.
Zuhantam izzó tűzeső miatt
zuhantam éledő vulkán alatt
zuhantam, és megállt a pillanat -
A téridő kitárult éhesen.
Ott voltam én a tűzkorong falán
a szédítő Galaxis centrumán.
Seregnyi, milliárdnyi gázgolyó
fehér, vakító magba összegyűlt.
Bezárt a lágyan úszó fényfolyó
bezárt az átkavargó lávató
bezárt a folyton-folyton lángoló
A csillagtenger forró harmatán.
Szuperfolyékony neutronnapok
hatalmas, sűrű hipercsillagok!
Vöröslő óriások létrejött
ezernyi-naptömegnyi rendszerén!
Fürödve gáz-sugárnyomás között
fürödve héliumfolyam fölött
fürödtem én a pulzár habja közt!
Körülvettek a magreakciók.
Leszálltam ott az éj virágain
a csillaganyag égő szirmain.
Folyékony magma volt az ételem
kiszívogattam ízlelőn, mohón.
Lenyelve, mint a méz a lépeken!
lenyelve mint a nektár, édesen!
lenyelve mint a szél a réteken
suhant belém a vágyak titkain.
A hőmérséklet egyre-egyre nőtt
viaskodtak az ár-apály erők.
A protonfelhőt csóva szelte szét
tizenhatmilliárdnyi hőfokon!
Elámított a szörnyű sűrűség
elámított a nagy nehézkedés
elámított az ionmennyiség
A rettenetes mágneses mezők.
S elülve már egy új világ egén
pihentem újra létem kezdetén.
Szivárványszín dalolt az ágyamon
fotonsugárba öltöztem hamar.
Simultak hozzám más dimenziók
simultak megvalósult víziók
simultak - és megöltek egy napot -
A Fényidőn, de boldog voltam én!
Elátkozott világ
Sűrű homályban, lidérces árnyban
dereng a széles ármező
Kísérteties, kéklő mocsárban
rejtőzve él a mély erő.
Sikamló nyálka úszik falánkan
keresztül gázol mindenen
Gomolygó gőzök fehér falában
sugallva néz a rejtelem.
Zöldellő sásban, zöld ingoványban
riadt madárraj felrikolt
Kavargó visszhang viszi magával
a dermesztő halálsikolyt.
Ködök tavában, borongó tájban
hullnak reám a hajnalok
Ugorva fürgén az éjszakában
surrogó hangot hallatok.
Koszos-fehér hab folyós iszapban
rothadó illat száll felém
Szivárgó, halk bugyborékolásban
kering az örvény lágy szelén.
Szökellő nádas hajlik a sárban
körülvesz már a vad románc
Zajong a forró szerelmi nászban
a szenvedélyes békatánc.
Süppedő lápban, szellemvilágban
súgnak felém a holnapok
Sötét homályban, lidérces árnyban
ragyognak rám a csillagok.
Lidérces út
Tarka csillagok között
fürge hajnalok fölött
kavargón vonaglott a kétség fellege
tekergőn sikamlott a mélység szelleme
furcsa ég és furcsa föld.
Tarka csillagok között
furge hajnalok fölött.
Lusta tengerek vizén
lomha óceán szelén
ringatóztunk boldogan mindent feledve
röpke nászunk csónakában ünnepelve
ritka fények reggelén
lusta tengerek vizén
lomha óceán szelén.
Forró napsugár tüzelt
sárga kvarchomok szemelt.
Partra érve várva-várt a fény hazája
csepp oázis hűs ligetje, száznyi fája
ölnyi tó, tenyérnyi kert.
Forró napsugár tüzelt
sárga kvarchomok szemelt.
Hirtelen süvöltő hang
mennyi vér és mennyi jaj!
Félve-félt halál nyakán alámerülve
lágy homokba, sárga sírba eltemetve
elcsitult a nagy zsivaj.
Hirtelen süvöltő hang
mennyi vér és mennyi jaj!
Tarka csillagok között
fürge hajnalok fölött
ott él az a lény, ki megölte kedvesem
fojtón a sötétbe örökre, szenvtelen
elrabolta tőlem őt.
Tarka csillagok között
fürge hajnalok fölött.
A csillagok börtönében
Barátom egy napon szemembe nézve
titok csalóka fátyolát letépve
vidáman intve felém szirénaszóra
beszállt a sárga fényű űrhajóba.
Emelkedett a felszakadt egekbe
a lángra gyúlt, sziporka fellegekbe.
Suhant az űrbe, suhant az éjszakába
a más dimenziójú tartományba.
Azóta félve nézek én az égre;
barátom elrepült a messzeségbe.
Repült örökre, zuhant komor napokba
bilincsbe zárva, néma csillagokba.
Mi újság Sugárvárosban?
Sugárfotelban ülve
Sugárvaros fölött repülve
alattam enyhe szél volt.
Sugárhegyen csalóka
szivárványágyba bújt a pompa
sugárba nyílt az égbolt.
Gyerekcsapat fürödve
s a lángoszlop körül keringve
fotonban úszva játszott.
A forró házak árnya
tekergő fényhidak csodája
szirének útja látszott.
Szelíd sugárleányka
feláramlott a tűzvilágba
s belém nyilallt a végzet!
Simulva kéz a kézben
szerelmes pillanat hevében
sugárszemembe nézett.
Távol
Távol, a Kozmosz túlsó felében
messzi galaxis kéklő ködében
két vöröses nap kúszik a fényben;
itt élek én, itt élek én.
Zöld színű égbolt süllyed fölébem
zöldes hegyormok állnak merészen
zöld színű villám villan a térben
zöldell a tenger, zöldell az éden.
Zöld horizonton kékes-fehéren
szállnak a felhők, szállnak serényen.
Tombol a szélvész nyáron és télen
csíkokat mázol földön és légen.
Éjszaka négy hold úszik az égen
csillagok sűrű rengetegében.
Glória-gyűrűrendszer az éjben
színesen vibrál mély messzeségben.
Tompa morajlás reng a sötétben
hosszasan sípol, reszket a szélben.
Félem a hangját, lesve a réten
futva az alvó, lomha vidéken.
Kétszeri súlyom, tétova léptem
megszokom, aztán mindezt megértem.
Ritka a légkör s illata, érzem:
furcsa... de mégis fojtva belégzem.
Fényteli bolygóm, bármerre néztem
robbant a vad nap forró hevében.
Képe csak emlék; már feledésben
új otthonomnak lágy melegében.
Távol, a Kozmosz túlsó felében
messzi galaxis kéklő ködében
két vöröses nap kúszik a fényben.
Ott élek én, ott élek én.
A Világon túl
Mikor a fénybe ért a végtelen
át a Világegyetemen
suhanva-szelve a meztelen űrt,
túl a galaxisok halmazán
tudatom riadva menekült.
Mikor a tér kiszakadt hirtelen
s tajtékot vert sok-sok helyen,
mint egy foszladozó ballonkabát
az eseményhorizont mögött
százfelé repedt a valóság.
Mikor a múlt sietve szertefolyt
köddé fagyasztva egy mosolyt,
jelenné dermedt a közel-határ.
Idegen világ baljós egén
éreztem: a szívem kalapál.
Mikor az idő lassacskán megállt
táncba hajszolva a halált
s magába olvasztott a messzeség,
kerestem arcom; nem találtam.
És én féltem: "Itt van, itt a vég!"
S mikor a Létfolyamba kerültem
és a csillagokat szültem,
boldog fáradtság suhintott álon
s forró napok közé vonulva
elringatott egy édes álom.
Irány a Tejút!
Naponta álom és lét között
az ékes Tejútra gondolok
ilyenkor az emlék testet ölt
s a szívem erősen feldobog.
Agyamba villan a régi út
igéző kalandok láncai
hatalmas, vakító térkapuk
sugárzó angyalok táncai.
S megint a hajómmal ott vagyok
mesés repülések helyszínén
feszült izgalommal landolok
regényes planéták felszínén.
Sosem felejtem a szél zaját
keringő bolygók zafír egét
szivárvány fellegek bő hadát
ezüstös óceán hűs vizét.
Szeretnék újból a fény fölött
riasztó iramban siklani
Fiastyúk-csillaghalmaz mögött
idődimenziót bontani.
Felém rohanna a végtelen
suhanva az Orion-ködön
billiónyi kilométeren
a híg neon-héliummezőn.
Eszembe jut a nagy égitest
az óriási, heves Rigel
kietlen teret fehérre fest
halomnyi hidrogént éget el.
A forrongó, vörös Espinen
feléled az izzó tűzvihar
foton- és elektrontengeren
zuhanunk és csak egy hold takar.
Repülni vágyom az éteren
csodás Tejútrendszer sávjain
sötétlő porfelhőrétegen
aranyló csillagok útjain.
Maradni, várni hát oly nehéz
szívemben éled a régi láng
örökké szólít a késztetés:
bejárni újra az űrhatárt.
Az ismeretlen napok s csillagok
Holt dimenzión, örök éjjelen
mikor körülvett a furcsa látomás,
lesújtott bennünket egy szokatlan hatás.
Átlőtt minket időn és tereken
a félelmes Világegyetemen.
Idegen tejútrendszer küszöbén
fojtó kabinomból lopva kinézek,
s jönnek a láthatatlan égi szirének
hogy rettegést suttogjanak belém
a ködlepel összefolyt tengerén.
Sikolyt fakaszt a messzeség fala,
sietve szökik a drága oxigén
miközben egyre csak forgok, zuhanok én.
Előttem a galaxis centruma;
ezer év múlva se érnék oda.
Mellembe vág a döbbenetes tény:
egyedül vagyok, csak a csend ölel át,
látom a lobbanások szikra-záporát
s az Univerzum túlsó peremén
pörgő lángkoszorú száguld felém.
Gyilkos fények, hát gyertek itt vagyok!
Nem csap be többé derengő szivárvány
sem pedig lenyűgöző, sziporka látvány!
Ha meghalok - bár élni akarok -
kárpótolnak ez utolsó napok.
Megremegek, ha belegondolok:
hóarcú társaim már régen halottak
és mégis zihál valahol egy fagyott hang.
Félek. Köröttem éles fény ragyog;
az ismeretlen napok s csillagok.
Hol a Föld?
Kék üveggolyó és semmi más
kékes űrben édes látomás.
(kereslek, merre vagy)
Fényes arcodon mely oly csodás
tompa árny fut át: a Hold-varázs.
(kutatlak éj alatt)
Milliárdnyi körbefordulás
súlytalan s időtlen táncolás.
(üresség fojtogat)
Óceánodon pazar hatás
tükröző, ezernyi csillogás.
(nyomasztó gondolat)
Néha fellegek keringenek
hurrikán és ciklonrengeteg.
(egy éles villanás - )
Kontinensed zöldes árnyalat
elborít apály és áradat.
(giganti robbanás - )
Már egy élő sejt vagy önmagad
létező, önálló gondolat.
(megannyi jajgatás!)
Csak te sejtheted, hogy mit szabad
csak te tudhatnád a célodat.
(aztán a hallgatás - )
Kék üveggolyó, és semmi más.
Kék burokba zárt lidércnyomás.
(kereslek. Merre vagy?)
Idegen horizont
Ritka-szeszélyes bolygón
idegen horizont ege szólít.
Rejtett, szűk utakon zizegő
koronájú fák feje bólint.
Alkonyi tájon járok
lila port hoz utánam a szellő.
S álmos szemmel a lusta napon
hunyorognak messzi határok.
Foszlik a zöld ködfátyol
simogat, de a völgy öle hív már.
S ismét indulok, arrafelé
ahol éppen fénylik a távol.
Tétova, égszín lények
közelednek a hold sugarában.
Gömbölyded, puha testükön át
ravaszul csillannak a fények.
Sok libegő, árnyas folt;
repülök velük én is az éjben.
Tajtékzó, kusza fellegeken
suhanunk, és villan a mennybolt.
Friss, csobogó csermelyhez
csalogatnak a kék buborékok.
S fröccsen lám a patak vize rám
felüdít, és illata selymes.
Dörren az ég nagy zajjal
belerezdül a semmi szivébe.
S még szétnézve, a fák tetején
maradok, míg eljön a hajnal.
MAGYAR PROMÓCIÓS OLDAL : www.zuhanas-a-vegtelenbe91.webnode.hu 
ANGOL NYELVŰ PROMÓCIÓS OLDAL : www.dive-to-infinity9.webnode.hu
OSZD MEG BARÁTAIDDAL A KÖNYV FACEBOOK-OLDALÁT IS, MIVEL ÍGY NÖVELHETED A NÉPSZERŰSÉGÉT !
https://www.facebook.com/Zuhan%C3%A1s-a-v%C3%A9gtelenbe-1480732228895545